Milák Kristóf interjút tervezünk, de a jelenlegi és a közelmúlt magyar vonatkozású sporteseményei mellett nem szeretnénk elmenni.

Véleménycikk következik.

Az idei férfi kézilabda EB. egyik helyszíne a 20 ezer néző befogadására alkalmas budapesti MVM Dome decemberben felavatott új sportcsarnoka volt. A hármas szakvezetés, a felkészülés, a játékosok és az Aréna, azaz mindenki és minden megkapta a figyelmet. Óriás plakátok, jópofa kisfilmek az „öltözőből”, interjúk, pipa. Hazai közönség előtt, mekkora ajándék, milyen lehetőség, mennyire felemelő lesz, pipa. Marketing csillagos ötös.

A csoportkörből 1 győzelem/2 vereséggel nem jutott tovább a magyar válogatott, és a 15. helyen végzett. 

A szakvezetés, a játékosok, és a közvélemény szerint is csalódást okozó szereplésről számos írás, vélemény, interjú született.

Kocsis Máté, a Magyar Kézilabda Szövetség elnöke – sajtónyilatkozata meglepően szókimondó és számon kérő volt, aminek e cikk írója kimondottan örült – elemzésének részét képezték a számok, – pl. hogy a leggyorsabban sprintelő játékosok között nincs az első 30-ban magyar, ahogyan a pontos átadások és gólpasszok terén sem vagyunk az élvonalban – meg a motiválatlanság, és az erőnlét (minimum) megkérdőjelezhetősége.

Ám álljon itt a számomra legfontosabb Kocsis Máté mondat:

„Nem értem, miért nem ment ki a válogatott a torna előtt edzeni a vadonatúj csarnokba és azt sem, a stáb és a játékosok tavaly tavasszal miért döntöttek úgy, hogy nincs szükségük mentális felkészítésre...”

 Hogy mi van???

Több kérdésem lett:

1. Ha tényleg így történt, - csak jól mondja az elnök úr - hogyan történhetett meg, hogy a házigazda csapat – jelen esetben a magyar válogatott – nem megy ki az új, ismeretlen helyszínre? Senki nem gondolta, hogy szokni kell, az edzésekkel be kell lakni, érezni és látni kell, hogy a kapuk mögött nem bordásfalak és medicinlabdák sorakoznak, hanem egy hatalmas nézőtér, ahová oda lehet képzelni az emberekkel tömött sorokat, a hangorkánt, a zászlókat? Senki?
2. A mentális felkészítés szükségességéről nem a játékosoknak kell dönteni. Ők ezt maguktól nem akarják. Reggeli, délelőtti edzés, gyúrás, ebéd, csendes pihenő, délutáni edzés, gyúrás, vacsora, lefekvés. Ebbe a napirendbe kell beletenni a mentális felkészítést az összetartásokon, ezért, ha rajtuk múlik, határozottan lesöprik még a felvetést is.

 Ezek után felmerült bennem, - nem is - az edzések előtt is megkérdezik a játékosoktól, akarnak-e edzeni?

 A mentális fejlesztőt a nyakukba kell tenni, - ahogy e cikk írójával Mocsai Lajos, az akkori (2012) szövetségi kapitány tette – és a kezdeti prüszkölés után megkezdődhet a munka. (lásd. Csapat születik írásom, fejben-dol-el.blog.hu első bejegyzése)

Ha ez történt volna, nem születik olyan nyilatkozat, hogy agyon nyomott bennünket a hazai közönség, a megfelelni vágyás, a félelem a kudarctól, és a többi.

Ugye, nem gondolja senki, hogy ez úgy működik, hogy a nagy megmérettetésre készülő játékosok, az első meccsre kivonuláskor felnéznek a tömött nézőtérre és elcsodálkoznak, jé, mennyien vannak, úristen, ez ijesztő!

Nem így történik, és nem akkor.

Úgy történik, hogy miután kihirdetik a játékoskeretet, és már nem a bekerülésért kell dolgozni, előjönnek – kinek, kinek hogyan és milyen intenzitással - a felfokozott izgalom, a várakozás, a színre lépés érzelmekkel alaposan túlfűtött gondolatai.

Ez az az utolsó pillanat, amikor be kell(ene) lépnie a mentális segítőnek, - legyen ez egy coach akár, akinek hivatásának neve nem psz-vel kezdődik ugyan, de ettől még, vagy pont ezért eredményes ebben a fejlesztési formában - aki beszélget ezekről az érzelmekről, vizualizáltat, reflektáltat, és egyéb szakmai eszközöket használ, azaz, mentálisan felkészít. (újra lásd. Csapat születik)

 Folytatom a témát, téli olimpia, short track.

A vegyes váltó csodálatos bronzérme, az 1000 méteren megnyert, majd elvett aranyérem, az 1500 bronza, majd a címvédőként pályára lépő férfi váltó hibája, és kiesése a további küzdelemből, hát, ezek után elképzelhető, milyen vegyes érzelmektől pezsgett a magyar csapat háza tája.

Nyilatkozatok születtek. Hevesek, át nem gondoltak.

Sanyi (Liu Shaolin) kimondja, Bence (Nógrádi) nem bírta a tempót. Amikor később számon kérik ezért a mondatáért, az a válasza, mindenki látta, miért ne nevezhetné nevén a látottakat.

A továbbra is (nekem) szimpatikus Bánhidi Ákos (szövetségi kapitány, vagy csapat menedzser, hol így, hol úgy megnevezve) egyetért Sanyi kommentárjával, megerősíti, Bence, nem tudott felnőni a feladathoz, nem tartotta a tempót.

De, kedves Kapitány úr, ki tette be a csapatba?

Ezt a döntést mire alapozta?

Kapott-e a fiatal versenyző mentális segítséget ehhez a nem kis feladathoz?

Hogyan nem említette meg, - vagy kevéssé hangsúlyosan - a nyilatkozatában, hogy a rossz váltást kommunikációs zavar/hiba eredményezte?

Ki a felelőse az egész történetnek? Tényleg Bence?

A közvélemény – a sportot követőkre gondolok - a Kapitány úr lemondását követeli.

Szerintem, ne mondjon le, hiszen jó szakember, szereti a versenyzőit, és amennyire ezt kívülről látni lehet, jó a kapcsolatuk.

A felelősséget viszont vállalnia kell mindenkinek. El kell(ene) jutni oda, hogy vállaljuk a hibáinkat, tanulunk belőlük, tanulunk magunkról, és a jól, vagy rosszul megélt tapasztalatainkból. Ebből lehet építkezni szakvezetőnek, versenyzőnek egyaránt. Mondanom sem kell, az előbbiek számára szintén adottak a lehetőségek mentális fejlesztési folyamatokra.

Nézzük tovább, más sportág, ugyanolyan hozzáállás.

2020-ban előrehaladott tárgyalásokat folytattunk az egyik csapatsport korosztályos válogatottjának szövetségi kapitányával egy lehetséges közös munkáról, a játékosok mentális fejlesztéséről. A harmadik alkalommal kimondta, azért nem akarja, mert „azt fogják hinni a játékosai, hogy ő nem tudja megoldani.”, azaz, szerinte elvesztette volna vezető szerepét, a játékosok tiszteletét, féltette a renoméját.

Nem tudtuk meggyőzni arról, hogy ez a munka együttműködés, pontosan meghatározott és keretezett, amiben nincs átjárás, mindenki a saját feladatát végzi.

Azóta is szemmel tartjuk csapata gyenge szereplését, aminek természetesen csak egy része a mentális fejlesztés hiánya.

Vajon, még miért félnek tőlünk?

Az a tapasztalatom, hogy a fent leírt példán túl, az élsportolók és a szakvezetők – akik sok esetben szintén volt élsportolók – egója a felhőket verdesi (egyébként ez nagyjából szükséges is az önbizalomhoz, és a teljesítményhez). Nem egyszer figyeltem meg, hogyan „verseng”, - szerencsére - zömében gondolatban egymással játékos és edző abban, kinek köszönhető a sikeres szereplés, vagy a bukás.

Kedvenc edzőm, aki a sikert magának, a kudarcot játékosainak dedikálja, de ugyanezt a játékos is megteszi...

Ezek egyértelműen rossz kapcsolódások, amikben nyoma sincs önreflexiónak, belátásnak, tudatosságnak.

Lehet, hogy az eddigi kétpólusú versengésbe nem akarnak egy harmadikat? Nem akarnak osztozni a sikert kísérő napfényben? (vannak persze ultra sikeres egyéni sportolók, akik interjúikban rendszeresen megemlítik mentális segítőjüket)

Pedig a mentális segítő hátulról támasztja a csapatot, és bár örül az elismerésnek, a csillogást jószívvel hagyja a sportolónak, edzőnek.

Ha egyéb okokból sincs állandó szerepe az élsportolók mentális fejlesztésének, gondolkozzunk tovább, legalább addig, miért és meddig mondunk le meglévő lehetőségeinkről és választjuk a késő bánatot?

Menich Judit

Zala György kenus, egyéniben Barcelona és Atlanta kétszeres olimpiai bronzérmese, csapatban - C4 - kétszeres világbajnok. Jelenleg erőnléti edzőként dolgozik több olimpikonnal, többek között a férfi vízilabda válogatottal és az úszó Milák Kristóffal. Kíváncsiak voltunk, része volt-e pályafutásának a mentális felkészülés, vagy ha hiányzott, mi volt helyette.

Egy kávézóban találkoztunk, jót beszélgettünk, csak a közös fotót felejtettük (sic!)

Jól sejtjük, hogy a te időszakodból még teljesen hiányzott a mentális felkészítés?

Én a mentális felkészülés fogalmával 1996-ban, a második olimpiám előtt találkoztam először. Vura Márta sportpszichológus foglakozott akkoriban velem, sok imaginációs feladatot végeztünk, és tőle hallottam először arról, hogy egy futamot fejben is fel lehet építeni.

Egészen addig azt gondoltam – csak úgy, mit a korosztályomból bárki -, hogy a sikerünk kizárólag azon múlik, milyen erőállapotban érkezünk, és hogy mennyire volt zökkenő,- és betegségmentes a felkészülés. 

A sportpszichológussal végzett munka hozott eredményt?

Fejben már több mindent tudtam erről Mártától, gyakorlatban viszont csak évekkel később, konkrétan egy felkészüléskor, már a vízen tudtam összerakni és hasznosítani. Az akkori kenu négyesünk egyik tagja ránk csodálkozott, hogy ti nem tudjátok, hogy kell ezret menni? A pályát fel kell építeni, mondta.

Erre meg azt gondoltam, ja, ezt már tudnom kellett volna ezelőtt három olimpiával – nevet.

Sajnos a síkvízi pályafutásom ekkor már befejeződött, de indultunk raftingban nemzetközi versenyeken. Ott nem csak hogy hasznosítottuk a „fejben összerakást”, de még egy saját módszert is kidolgoztam. Ezt nevezhetjük félig fizikai, félig mentális trükknek. Azt pontosan tudtam, hogy mennyinek kell lenni a kezdeti csapásszámnak, az utazósnak, és mennyinek a finisben. De az utolsó száz méter mindenkinek nagyon fáj, ott már a tejsav áll nyerésre. Mondtam a srácoknak, hogy amikor eljön ez a pillanat, csak a következő öt húzásra koncentráljanak, az menni fog. Aztán a következő ötre és már csak kétszer ötre. Jól bevált, úgy nyertünk ezzel a technikával versenyeket, hogy nem mi voltunk a legjobbak.

Erőnléti edzőként a jelenben, hogy gondolkodsz a mentális felkészülésről?

Kemény Dénes mondta egyszer, hogy a legjobb diplomáciai siker az erős csapat. Ezzel teljesen egyetértek, az a kérdés, mitől erős egy csapat. Amikor pl. egy vízilabda meccsen az utolsó negyedben már annyira fáradt a játékos, hogy csak ádámcsutkáig tud kiemelkedni a vízből, akkor az dönt, ki van ott jobban fejben. Erről kétségem sincs. Pont ezért a mai élsportolók felkészítése nagyon komplex. Van dietetikus, mentál tréner, erőnléti edző. Szerencsére rájöttek, hogy az edző egyszemélyben nem képes ellátni az összes feladatot. Már ahol rájöttek...

Mit gondolsz, ha a barcelonai, vagy az atlantai döntődre a tökéletes edzettségen, és az ideálisan beállított csapásszámon kívül, fejben is felkészülten érkezel, akkor most egy olimpiai bajnokkal beszélgetnénk?

Biztosan.

Vissza szoktad-e pörgetni az olimpiai döntődet, és ha igen, csinálnál-e mást, vagy máshogyan?

Az utolsó 10 nap felkészülésében apróságokon változtatnék, a döntő rendben volt. Bennem akkor egy olimpiai bronzérem volt, mindent kiadtam magamból. Egyébként meg egy hebrencs, fiatal srác voltam, és meggyőződésem, hogy azzal a mentalitással nem tudtam volna feldolgozni az „én vagyok a világ tetején” érzést és a vele járó népszerűséget. Ki tudja, mi lett volna belőlem, lehet, elkallódtam volna. Hány olyan olimpiai bajnok sportolóról tudunk, aki miután abbahagyta a versenyzést, nem tudott mit kezdeni magával. A fényviszonyok változása komoly teher. A mai agyammal viszont, már jól menne.

Egyébként visszatérően álmodok az olimpiai döntőmről, álmomban többszörös olimpiai bajnok vagyok – nevet.

A pályafutásod során kerültél lejtőre? Ha igen, ki segített kijönni belőle? 

Amikor abbahagytam a sportot, volt nyolc nehéz hónapom. Akkor a barátaim segítettek munkát találni, ezzel sokat segítettek. Később is volt olyan, amikor elfogytam mentálisan, ezért coach-hoz jártam. Ilyés Gyula, aki kiváló sportoló is egyben, mondta, hogy keressek magamnak valami célt. A sportban ez a húzódzkodás lett, amiben adott idő alatt a legtöbb elvégzett gyakorlattal világcsúcstartó is lettem. A civil életemben pedig a tanulás. Edzői diplomát, majd erőnléti edzői képesítést is szereztem.

Fiatalokkal is dolgozol. Van valami útravalód a számukra?

Nagyon közhelyes amit mondok, de saját magukban kell hinniük. Gondoljuk át, mi vesz rá egy sportolót, hogy naponta meghaljon edzésen? Az, hogy elhiszi, minden nap jobb lesz. Ha emellett van elköteleződése a céljai iránt, akkor ez olyan tartást ad, amiből egész életében profitál.

Van egy tanmesém a fiataljaimnak. El szoktam mondani nekik, hogy szerintem mindenki egy heggyel születik. Ott tornyosul előttünk és mivel a teteje ködben van, azt sem tudjuk mekkora. Felvesszük a hátizsákunkat és elindulunk felfelé.

Fel lehet jutni erre a hegyre nyílegyenesen, meredeken a sziklákon és lehet kis ösvényeken lassan haladni, de abban biztos vagyok, az jut magasabbra, aki bevállalja a nehezebb utat.

Menich Judit

Valter Attila országúti kerékpáros. 2020-ban megnyerte a Tour de Hongrie-t, majd végig küzdötte a Giro d’Italia három hetes menetét, ahol összetettben a 27. helyen végzett. Ezzel minden idők legeredményesebb magyar kerékpárosa lett. Sikereit követően bekerült az év sportolója választás díjesélyesei közé, ahol hatodik lett. 22 éves és imádja, amit csinál. Fiatal kora ellenére meglepő mentális érettséggel, tudatosan készül sikerei folytatására. Jelenleg Spanyolországban készül új csapatával, a francia FDJ-vel. Itt értük utol, ő pedig szívesen válaszolt a mentális felkészülését firtató kérdésekre.

Hogyan gondolkodsz a mentális felkészülésről? Ha százalékban kellene kifejezni, mennyire becsülnéd a jelentőségét? 

Véleményem szerint 50-50% a mentális és a fizikai felkészülés mértéke. Ezt nem úgy értem, hogy elég „fejben elhinni”, hogy miénk lehet a győzelem, ha egyébként nem dolgoztunk meg érte. Azt gondolom, hogy a mentális felkészülés teszi lehetővé azt a volumenű teherbírást, ami ahhoz kell, hogy a legjobbak legyünk.

A legtöbb sportban az adott napon test a testtel versenyez, - így van ez a kerékpársportban is - de a fejben való felkészülés határozza meg, hogy ki érkezik felkészültebben. Természetesen a rajtpisztoly eldördülése után is óriási szerepe van a mentális felkészültségnek, mert ha készen állunk az akadály leküzdésére és bízunk abban, hogy jó munkát végeztünk, sokkal könnyebb lesz fizikailag is helytállni.

Hol tudatosult pályafutásod (vagy életed) során először, hogy erre a mentális erőre, vagy a fejedben lévő gondolatokra figyelni kell?

Elég sokáig csak arra figyeltem, hogy a lehető legjobb fizikai állapotban érkezzek a versenyekre és azt gondoltam, akkor fejben is rendben leszek. Első éves U23 koromban egy olaszországi világkupán nem teljesítettem jól, mégis azt vettem észre, hogy boldog vagyok. Boldog voltam pusztán attól, hogy ott lehetek, és azt csinálom, amit szeretek. Innentől tudatosabban kezdtem figyelni arra, milyen gondolatok zajlanak bennem, és mire vágyom. Szerencsére, ez számomra a még jobb eredmény és a még több munka, így viszonylag „könnyű” dolgom van a sport világában.

Amikor sikeres vagy, mire kell figyelned?

Arra figyelek, hogy ne legyek elégedett és ne hagyjam abba a fejlődést. Tudom mit akarok elérni, és ahhoz milyen út vezet. Örülök a részsikereknek, de az elégedettséget nem engedem megjelenni, mert a cél még messze van. A karrierem elején vagyok és bízom benne, hogy az eddigi sikereim eltörpülnek majd a következők mellett.

Ki, vagy mi segít a kiegyensúlyozott mentális állapot fenntartásában?

A párom és az édesapám leginkább, de versenyző társaim és a barátaim is támogatnak. Ők azok, akik a földön tartanak, ami számomra nagyon fontos.

Biztosan van olyan történeted is, amikor lejtőre kerültél. Adtál föl versenyt, buktál is. Hogyan írnád le azt, ami ilyenkor a fejedben zajlik?

A bringás esik, kel. Én óvatos vagyok, nem bukom sokat, de ez a sportunk velejárója. Amikor pedig versenyt adtam fel, annak két oka volt: egyrészt egy hosszú lázas állapot után érkeztem, ráadásul őrült iramot ment a mezőny, nem bírtam. De ezeket nem agyalom túl és úgy érzem, eddig még nem kerültem komolyabb lejtőre. Persze volt, hogy nem fejlődtem úgy, ahogy akartam, ilyenkor nehéz volt megtalálni a motivációt, de mióta testben-fejben egyaránt figyelek magamra, azóta felfelé ível a pályafutásom. Amikor a legnehezebb volt, csak arra gondoltam, hogy ha túl leszek ezen könnyebb lesz, ha eljutok a profik világába, könnyebb lesz... Az is lett.

A nehéz időszakokat ki, vagy mi segített túlélni?

Édesapám mindig ott volt, hogy irányt mutasson. Talán ő maga sem tudja, hogy az edzői utasításai mellett, ezt csinálta a legjobban. Sosem várt el többet, mint amire képes voltam, de megtanított rá, hogy én se érjem be kevesebbel. Ma már én többet várok el magamtól, mint ő.

Mit gondolsz erről az idézetről: "Nem az vagyok, ami megtörtént velem. Az vagyok, amivé válni akarok." (Gustav Jung)

Én inkább amondó vagyok, hogy az emlékeink és a múltunk tesz minket azzá, akik vagyunk. Ha az a sok edzés nem történt volna meg velem, nem értem volna el idáig, viszont, ha nem tudnám miért csinálom, akkor se.

Teszel-e tudatosan azért, hogy fejben mindig a topon legyél? 

Az utóbbi 1-2 évben sikerült egy olyan pozitív spirálba kerülnöm, ahol nem kell különösebb erőfeszítéseket tegyek azért, hogy felkészült legyek fejben. A legjobb módszer mégis az, ha elképzelem, mit akarok elérni, és az odáig vezető, reálisan átgondolt lépcsőfokokon folyamatosan lépkedek az irányába. Sokszor hangosan ki is mondom mik a céljaim, például így tettem a Tour de Hongrie előtt is. Erről valahol hallottam, úgy néz ki tényleg működik...

Mennyire vagy abban tudatos, hogy miként tanulsz a tapasztalataidból?

Próbálok, nem elveszni a részletekben és nem túlelemezni a hibáimat. Szoktam érezni mit csináltam jól és mit nem, ezért ezt inkább az ösztöneimre hagyom, persze néha az elemzés sem árt.

Ha egy mondatban össze kellene foglalnod a jelen, vagy a jövő nemzedékének, hogy a témában mi a legfontosabb, mi az az egy mondat?

Boldog akarj lenni, ne sikeres!

Menich Judit

Valter Attila, Valter Attila, Valter AttilaValter Attila, Valter Attila, Valter Attila Valter Attila, Valter Attila, Valter Attila Valter Attila, Valter Attila, Valter Attila Valter Attila, Valter Attila, Valter Attila Valter Attila, Valter Attila, Valter Attila Valter Attila, Valter Attila, Valter Attila Valter Attila, Valter Attila, Valter Attila Valter Attila, Valter Attila, Valter Attila Valter Attila, Valter Attila, Valter Attila Valter Attila, Valter Attila, Valter Attila Valter Attila, Valter Attila, Valter Attila Valter Attila, Valter Attila 

Magyarország első atlétikai világbajnokát, olimpiai bronzérmest, és Európabajnok súlylökőt arról faggattuk, milyen szerepe van a mentális felkészülésnek pályafutásában.

Hogyan gondolkodsz a mentális felkészülésről? Ha százalékban kellene kifejezned a siker összetevőit, minek, mennyit adnál?  

Nehéz meghatározni a százalékokat. Az biztos, hogy korábban hiába voltam kitűnő formában, csináltam meg mindent a felkészülés során, mégsem tudtam ezeket a megszerzett képességeket az igazán fontos versenyeken előhozni. Az is hozzátartozik, hogy akkoriban itthon nem volt elterjedt, hogy a sportolók felkészülésének része legyen a mentális felkészítés, olyannyira nem, hogy amikor nekem javasolták a pszichológust, arra gondoltam, nem vagyok én bolond, hogy odajárjak... Ahogy viszont haladtam előre a pályafutásomban, én is beláttam, mennyire hasznos és sokat tud segíteni.

Ez a belátás mikor, milyen körülmények között született meg?

Utánpótlás koromban több éven keresztül küzdöttem azzal, hogy a fő versenyeimen nem tudtam azt az eredményt kihozni magamból, ami akár az utolsó edzésen is sikerült. Nem volt ez másképp első olimpiámon, 2012-ben Londonban, illetve az utána következő évben a moszkvai világbajnokságon sem. Ezután döntöttem úgy edzőm, Eperjesi László unszolására,  hogy sportpszichológus segítségét kérem. Szegeden akkor nem találtunk szakembert, így egy Budapesten élő, de egyébként szegedi pszichológussal, Balassa Leventével kezdtem el együtt dolgozni. Eleinte nem volt egyszerű, hiszen ő sem jött minden héten Szegedre, és én sem tudtam Budapestre utazni rendszeresen. Mégis már ezek, az eleinte rendszertelen alkalmak is rengeteget segítettek, sokat tanultam magamról, a mentális felkészülésről. Különböző technikákat, feladatokat sajátítottam el, melyeket azóta is alkalmazok mind a felkészülésem, mind a versenyzésem során.

Amikor sikereket értél el, mire kellett figyelned fejben?

Számomra az egyik legfontosabb dolog volt, hogy ki tudjam zárni a versenyek alatt a környezetemet, csak magamra és az elvégzendő feladatra tudjak koncentrálni. A másik pedig, hogy a túlzott izgulást, teljesítési kényszert egy kezelhető szinten tudjam tartani.

Szerencsére már a következő évben látványos sikereket értem el, hiszen új országos csúcsot lökve 3. lettem a Zürich-i Európa Bajnokságon. Ettől fogva pedig szinte minden versenyemről egyéni csúccsal és éremmel térhettem haza.

Hogy tudtad ezt az optimális mentális állapotot fenntartani?

Közel 2 éven keresztül dolgoztam együtt a pszichológusommal, majd úgy alakult, hogy onnantól kezdve egyedül folytattam tovább a tanult gyakorlatok alkalmazását. Ez alatt az idő alatt teljesen sikerült elsajátítanom a mentális technikákat, de utána is sokszor konzultáltunk még telefonon Leventével.

Biztosan van olyan történeted is, amikor lejtőre kerültél. Hogyan írnád le azt az állapotot, ami ekkor a fejedben zajlott?

A 2018-as évemet nagyon jól kezdtem, fedett pályás országos csúccsal sikerült megnyernem a fedett pályás világbajnokságot. Ezután nagy reményekkel és célokkal kezdtem bele a felkészülésbe, hiszen augusztusban jött az Európa Bajnokság, amit szerettem volna megnyerni. Az alapozás elején viszont jött egy sérülés, ami nem akart gyógyulni. Idővel be kellett látnom, hogy a kellő edzésmunkát nem tudom elvégezni. Lemondtam minden további versenyemet, és több hónapos pihenőre kényszerültem. A döntést is nehéz volt meghozni, de ebből a helyzetből újra felállni még inkább.

Amikor újra kezdtem edzeni, sokáig nem mertem terhelni a lábam, mert volt egy belső gát bennem, mi lesz, ha ismét előjönnek a fájdalmak. A gyorsaságom is nehezen akart visszajönni, mert a lábaim sokat gyengültek a kihagyás alatt. Azt éreztem, hogy elvesztettem a versenyrutinomat és a magabiztosságomat is. Gyakorlatilag, egy teljes évem ment rá, hogy újra magamra találjak. Talán mondhatom, hogy sikerült, a 2019-es fedettpályás Európabajnokságon bronzérmet szereztem.

Ki, vagy mi segített ezt túlélni, kijönni belőle?

Nagyon sokat köszönhetek minden körülöttem lévő embernek, ők tartották bennem a lelket. A férjem, a szüleim, az edzőm és az edzőtársaim is végig támogattak abban, hogy legyek kitartó és türelmes. A klubom és a szövetség azzal bíztatott, hogy akár pozitívan is kijöhetek ebből a helyzetből, hiszen kipiheni magát a szervezetem, mind mentálisan, mind fizikálisan, és újult erővel tudom majd elkezdeni a felkészülést az olimpiára.

Ebben az időszakban is fontos szerepet játszott a mentális felkészülés, ami abban segített, hogy rendezni tudjam az érzéseimet, félelmeimet. Az volt a legerősebb kétségem, vajon felérhetek-e ugyanarra a szintre, ahol voltam, vagy végleg rányomja a bélyegét a karrieremre ez a sérülés.

Mit gondolsz erről az idézetről: "Nem az vagyok, ami megtörtént velem. Az vagyok, amivé válni akarok." (Gustav Jung)

Nagyon elgondolkodtató. Sokan a múltban ragadnak, nem tudnak előre nézni és ez visszatartja őket az életük minden területén. A múlt már megtörtént, hagyni kell. Új célokat kell kitűzni a jövőben és küzdeni azok eléréséért. Még akkor is, ha azok teljesen más célok, mint amiket a múltban szerettünk volna.

Teszel-e tudatosan azért, hogy fejben mindig topon legyél?

Alapvetően pozitív szemléletű ember vagyok, próbálom mindenben meglátni a jót. Ezen kívül a mai napig alkalmazom a megtanult mentális technikákat, illetve szívesen olvasok könyveket, cikkeket ebben a témában.

Az edzéseken rendszeresen veszünk fel videókat a technikai munkámról, a lökésekről. Szeretem ezeket többször visszanézni, majd lehunyt szemmel átgondolni, hogy a tökéletes lökést hogyan kell véghezvinni. Ilyenkor a mozgást, mint egy kisfilmet játszom le, akár többször „oda-vissza tekerve” a kritikus részeket.

Emellett még érdekelnek a sportolók riportjai, videói, legyenek akár atléták, birkózók, tornászok, mindegy. Izgalmas látni, hallani, más élsportolók hogyan gondolkodnak, mit éreznek, főleg, ha olyan a téma, ami engem is érint, vagy olyan az érzelem, amit én is átéltem.

Mennyire vagy abban tudatos, hogy miként tanulsz a tapasztalataidból?

Törekszem arra, hogy saját, vagy mások megélt tapasztalatai alapján tanuljak az esetekből, ennek ellenére én is beleesek néha ugyanabba a hibába. Ennek legfőbb oka a maximalizmusom, az állandó teljesítési vágyam. Amit saját magamtól tanultam: jó, ha az ember maximalista, de nem minden áron. Sokszor például, akkor is erőltetek dolgokat edzésen, amikor már nem kellene. Ma már tudom azt mondani egy ilyen szituációban, ezt most inkább kihagynám, csináljunk mást helyette.

Nem csak a sportban, de az otthoni, családi, tanulmányi dolgokban is mindent nagyon jól akarok elvégezni. Próbálok mindenkinek megfelelni, mindenhova odaérni, mindent megcsinálni. Jellemzően túlvállalom magam, mára az a tanulságom, lehet a dolgokat halasztani, vagy delegálni, vagy akár kevesebbel is megelégedni.

A legnagyobb sikereid megélése közben, milyen érzelmek keletkeztek, szabadultak fel benned, mik játszódtak le a fejedben/szívedben?

Bár én vagyok Magyarország első atlétikai világbajnoka, a legnagyobb sikeremnek az olimpiai bronzérmemet tartom. Amikor kiutaztam Rióba, a 4-6. helyezést céloztam be. Nagy küzdelem volt a döntőben, hiszen sokáig álltam azonos eredménnyel 3. helyen, de ez dobásról dobásra változhatott/változott, idegőrlő volt.

Amikor már biztos volt a bronzérmem, akkor öntöttek el az érzelmek. Rengeteg dolog átfutott az agyamon. Az, hogy mennyi küzdelem, szenvedés van mögöttem, hogy mennyi lemondással járt az életem, amíg elértem idáig...

A mai napig, amikor felidézem az olimpiai döntőt, könnyek futnak a szemembe.

Ha egy mondatban össze akarnád foglalni a jövő nemzedékének, hogy ebben a témában mi a legfontosabb, mi lenne ez az egy mondat?

Ha valamiben nem boldogulsz, akkor merj segítséget kérni másoktól.

Hogy vagy most, életed legfontosabb pillanata előtt?

Jelenleg a várandóságom utolsó heteiben vagyok, és nagyon várjuk már a kislányunk érkezését. Emellett jelenleg is szerves része az életemnek a sport, napi szinten lejárok edzeni/mozogni, - persze csak amennyi jólesik - és továbbra is odafigyelek a táplálkozásomra. Ha megérkezik a kislányunk és minden rendben lesz, akkor áprilisban szeretném elkezdeni a felkészülést a tokiói olimpiára. Természetesen a hangsúly innentől kezdve teljes egészében Lucán lesz, és ha úgy alakul, hogy a továbbiakban nem fér bele az élsport az életembe, azt is elfogadom. Olyan kiteljesedett karrier van mögöttem, amiről még álmodni sem mertem, elégedett vagyok. Emellett azonban határozott céljaim vannak, amiket még szeretnék elérni, megvalósítani, csak a fontossági sorrend változott.

Menich Judit

A szemészorvoshoz belép egy beteg, most találkoznak először. Elmondja a panaszát, az orvos csinál egy gépi látás vizsgálatot, az eredményt dokumentálja. Kérdéseket tesz föl, figyelmesen meghallgatja a válaszokat. A beteg is kérdez, a doktornő válaszol. A beszélgetés alatt megszületik a diagnózis és a kezelés terve. A körülbelül 20 perces konzultáció végén egy újabb gépi látás vizsgálat történik, aminek eredménye sokkal jobb, mint az első mérésé. (a doktornő beszámolója egy riportműsorban)

A beteg, aki idegesen, félve érkezik, szomatizálja (lelki történéseink testi megélése) az érzelmeit, produkál egy adott látás eredményt. Az orvossal való beszélgetés közben – válaszokat és tájékoztatást kap - megnyugszik. Ezt az érzelmi állapotát ismét visszatükrözi a teste, ami egy jobb mérés eredményben mutatkozik meg. A szeme objektív egészsége valószínűleg nem változott a vizsgálat ideje alatt...

Nincs szó varázslatról, az ember így működik, a tudata visszahat a testére (fordítva is igaz)

A fenti példa mellé idesorolhatók a férfi kézilabda válogatottal végzett munkám konkrét esetei, amik elolvashatók a blogon (lásd. Csapat születik)  

Ismétlés helyett, általános megfogalmazásban: amikor azt látjuk, hogy a sportoló egyik nap kiválóan dönt a játék szituációkban, a másik nap pedig rosszul, akkor az nem azért van, mert egyik napról a másikra gyengébb fizikumú, rosszabb taktikai érzékű lett. Ez a jelenség azért történik meg, mert a sportoló fejben nem tud valóban ott lenni, ahol lennie kellene. Fókuszáltság hiányában pedig, a hiedelmei, érzelmei, gondolatai, tudattalan szinten irányítják mozgását, megoldásait, jelenlétét.

Történeteink a gondolat, és az azt kísérő érzelem hatalmáról szólnak. Ha a gondolatnak hatalma van, akkor nekünk hatalmunk van életünk történései felett. Ehhez pedig „csak” a gondolatainkat kell jól megválogatni. Ergo, fejben dől el.

Felnőttként azt gondoljuk, hogy mentális erőnlétünk az iskolai tudásfelvétellel, és a végzettség megszerzésével kiteljesedett, véget ért. Ez pedig nem más, mint hiedelem. Ezzel szemben a valóság az, hogy gondolataink teremtő képessége és irányíthatósága ugyanúgy rendezetlen, fejlesztendő, mint testünk, vagy készségeink.

Ahogyan testünk izmosodik, a teherbírás pozitív változásait ösztönösen használjuk ki. Ahogy épül az izomzat, fejlődik a koordináció, külön odafigyelés nélkül ugrunk magasabbra, dobunk erősebbet.

Mentális képességeink bizonyos szempontból hasonlóan működnek, de a világ és önmagunk megértése ösztönösen nem fejlődik.

A mentális erőnlét fejlesztése nem iskolában tanult tananyag, - nem mindig új tudás szükséges, sokszor éppen a régi elengedése - az igény megjelenésével válik vágyott fejlesztési céllá és alakul erősséggé. 

Ebben hiszünk, ezt fejlesztjük. Célunk a jó példák és gyakorlatok bemutatása. Ezért, és erről kérdezzük blogunkon az élsportolókat, és osztunk meg érdekes cikkeket facebook oldalunkon.

Az alábbi néhány sorban bemutatjuk, hogyan működik, mire jó a mentális erőnlét fejlesztésére szolgáló coaching módszertan.

A mentál coaching támogatási folyamat a változásban, kísérés, amely átsegít a problémás szakaszokon, és „földön tart” a sikeres periódusokban.

A coach támogatja az élsportolót céljai elérésében, azzal, hogy a folyamatban biztosítja a viszonylag állandó értelmi-érzelmi jóllétét (wellbeing).

A coaching alapvetően egészséges, felelősséget vállaló felnőttekkel dolgozik, határterületei a sportpszichológia és sportpszichiátria. Amennyiben a coaching folyamatban a feldolgozandó téma, eset, ill. a sportoló reakciója betegségre utal, megtörténik az adott szakember bevonása. 

A folyamat állomásai:

• pszichológiai szerződés a fejlesztési folyamatra, őszinte nyíltságra, mély munkára, egyéni határtartásra, kimondásokra, önmagam megkérdőjelezésére, türelemre, tanulásra, a visszajelzések befogadására
• célorientáltság = a hosszútávú célok konkretizálása, kialakítása a fejlődő önismeret segítségével → a célállításhoz a személyes és elvárt célok alapján a coachee (kliens) véglegesít, a célok nyomon követése, esetleges változásának kísérése a coach feladata
• az önreflexió megtanítása, gyakorlása → tudatossági szint emelése → jó önismeret → aki jól ismeri önmagát, az a kritikus pillanatokban jó döntéseket hoz
• a sportlói úton megjelenő bukkanók, elakadások, lejtők, emelkedők kognitív és érzelmi feldolgozása → ezek átalakítása tudatos cselekvéssé
• fókuszáltság = személyre szabott technikák elsajátítása, melyek segítenek az összpontosításban, a pillanat legjobb kihasználásában, a hibák elfogadásában, és termékennyé tételében 

Miben segít a mentális erőnlét?

• kiegészíti a fizikai-taktikai fejlesztést
• támogatást és támaszt ad a nehéz helyzetekben
• féken tart a csúcson, kezeli az „elszállás” jelenségét
• a sportoló folyamatosan tanulja önmagát, és saját tanulásának leghatékonyabb módjait, képessé válik egyedül is szinten tartani, fejleszteni mentális erőnlétét → önfejlesztés
• a sportoló adott versenyszituációban is képes folyamatosan tanulni, menet közben is felismerni taktikákat, hibákat, melyeket azonnal próbál alkalmazni, vagy javítani

Miben egészíti ki az egyéb módszertanokat? Miben különbözik tőlük?

• abból kiindulva, hogy a felnőttek máshogy tanulnak, mint a gyerekek, a mentál coaching az andragógia módszertanát használja a pedagógia módszertana helyett
• csapat sportok esetén, a coach nem a stáb része, - bár a célokat az edzői stábtól is kapja - a sportolóval szerződik a véglegesített célokra, és magára a folyamatra
• egyedi folyamatot alakít ki, nem sablonizál, hiszen minden sportoló más-más úton és ritmusban halad a fejlődésben
• tisztán kezeli a felelősség kérdését → a coach a tanulási folyamat felelőse, a sportoló saját tanulásáért, fejlődéséért, és változásáért felelős
• a folyamat transzparens, a résztvevők mellérendelt viszonyban vannak egymással

A tréner, egy barlangász segítségével, a felső,- és középvezetőkből álló vállalati csapatot vezeti végig a nehezen járható barlangon. A társaság csúszik-mászik, köteleken ereszkedik, nyílásokon tolja át magát. Amikor elérkeznek egy ijesztően szűk részhez, mindenki megijed, különösen egyikük, egy nagyon magas férfi. Fogalma sincs, hogyan fogja átpréselni a testét azon a nyíláson, attól fél, beszorul. El is akad, se előre, se hátra. A kezdeti viccelődések után, a résztvevők rájönnek, hogy a helyzet komoly. A barlangász ekkor elővesz egy csákányt és a beszorult férfitól távol, elkezdi ütögetni a barlang falát. Teszi ezt egy percen át, majd visszamegy és bekiabál a fiatalembernek, hogy megnagyobbította a lyukat, most már át fog férni. A férfi – aki ezt elhiszi - abban a pillanatban megmozdul, áthúzza beragadt lábait a résen és kiszabadul. (Kádár Annamária pszichológus saját tréneri élménye)

A barlangban a férfi „behívja” az agyába az elakadás gondolatát, megéli az attól való félelmet, a teste pedig végre is hajtja. A barlangász - aki feltehetően jól ismeri az emberi elme működését – cseles húzása elhiteti vele, hogy könnyebben kifér. Ekkor már a szabadulás lehetőségét éli meg, ezért kitolja magát a változatlan átmérőjű lyukon.

A mi csákányunk a szakmaiság, ezzel segítünk megérteni, átértékelni, tapasztalni, kipróbálni, és átélni a tanulás, a változtatás, és változás eredményét, örömét.

Menich Judit

Kapás Boglárka, világbajnok, többszörös Európa bajnok, olimpiai bronzérmes, pszichológushallgató. Két edzés között, a Duna Arénában találkoztunk vele.

Arra gondoltunk, mivel pszichológiát tanulsz, biztos könnyen tudunk beszélgetni a mentális erőnlét fontosságáról.

Erről tényleg könnyen beszélek. Nagyon fontosnak tartom, a felkészülésem része, és odafigyelek a fejlesztésére. Ha elvégzem az egyetemet, sportpszichológusként szeretném segíteni a fiatal úszókat. A szakmai tudáson túl, hasznos lehet, hogy hozzá tehetem a saját megéléseimet, tapasztalataimat. Mindig odafigyeltem a magam és mások érzelmeire is, talán ez a nekem való pálya.

Bogi, ha nem tudnánk ki vagy, és csak a testalkatodból kellene tippelni a sportágadra, nem lenne köztük az úszás.

Úgy nőttem fel, hogy mindig mindenhol én voltam a legkisebb, legvékonyabb. Később a magassági hátrányt behoztam, de tény, hogy nem növesztettem nagy izmokat. Ez egyáltalán nem zavar, sőt, még valahol élvezem is, amikor azt mondják, ahhoz képest milyen kicsi, milyen gyorsan úszik. A gyorsúszó számokban elég voltam kevesebb izommal, mert azokhoz a számokhoz állóképesség kell, és az megvolt. A pillangóhoz viszont izmokat kellene rám pakolni, ami nehéz ügy, mert a zsír is nehezen marad rajtam, így az izom is. Ha olimpiai bajnok akarok lenni Tokióban, az első százon gyorsabbnak kell lennem. Gyorsabb akkor leszek, ha erősebb, ezt pedig csak az izmok felszedésével lehet elérni.

Ezzel a „kevés” izomzattal lettél a 200 pillangó világbajnoka...

Igen, meg is lepett bennünket! - nevet. Amikor egy versenyen a pillangó döntő nyolcasa feláll a rajtkőre, a mai napig úgy néznek rám, ki ez a lány, mit keres itt. Aztán az első százon tényleg sehol nem vagyok, a másodikon viszont kijön a több, mint 10 év alatt megalapozott állóképességem, így a táv második felében jó vagyok. Az, hogy világbajnok lettem, azért sikerült, mert azt a győzelmet én akartam ott a legjobban.

Nehéz elképzelnünk, hogy a másik hét versenyző ne akarta volna legalább annyira.

Akkor lehet, hogy én jól akartam. Nem úgy mentem oda, hogy életem úszása legyen. Tőlem nem volt elvárás, hogy győzzek, ezért nem volt bennem görcsös akarás, és kizárólag magamra figyeltem. Bár, ez nem teljesen igaz, mert amikor az amerikai lány az előfutamban 1 másodperccel jobbat úszott az én későbbi győztes időmnél, akkor elkönyveltem, hogy valószínűleg ő nyeri ezt a számot. De a többiekkel nem foglalkoztam.

Ez valahogy úgy működhet, hogyha túl sokat foglalkozol az ellenfelekkel, akkor „bekúsznak” a bőröd alá. Valószínűleg egyensúlyt találtál a mások figyelése és a magadra koncentrálás között. Kívülről úgy látszik, mintha azokat a lehetőségeket kerested volna, amik támogatnak és nem azokat, amik visszahúznak.

Így van. Gondolhattam volna egyfolytában arra is, hogy heten jobb időt tudnak nálam. Ez biztos visszahúzott volna. Abban a mentális állapotban viszont úgy telt el a 200 méter, mintha egy pillanat lenne. Azt érzékeltem ugyan, hogy sorra hagyom el a többieket, de tökéletes flow élményem volt a vízben, és ez fantasztikus volt.

Nekünk az a témánk, hogy az élsportolónak nem csak az izmait kell fejlesztenie, hanem a mentális képességeit is.

Amikor valaki eljut odáig, hogy az összes világversenyen az élmezőnyben van, akkor ott a döntőben már nagyon kicsi fizikai különbségek vannak. Valamennyi van, mert valaki többet edzett, nem volt beteg, vagy sérült, de ezek már nem számítanak annyira. Ott már csak az számít, hogy ki az, aki a legjobban ott van fejben. Ebben teljesen biztos vagyok és egyetértek veletek. Nyilván vannak kivételek. Amikor Hosszú Katinka három testhosszal megveri a mezőnyt, az nem csak azért van, mert fejben erős, hanem mert fizikailag is annyival erősebb a többieknél.

Te hogy lettél erős fejben?

14 éves koromtól kezdtem sportpszichológushoz járni, viszont annál fiatalabb voltam, amikor elkezdtem lemodellezni magamban a távot, anélkül, hogy valaki mondta volna. Becsuktam a szemem, és lejátszottam előre az úszásaimat. Azt csináltam, amit később mentál tréningként megtanított a sportpszichológus. Azóta is folyamatosan csinálom, akár edzés közben is, hogy ezzel is erősítsem magam.

Fantasztikus éved volt a 2016-os. Amiben elindultál az EB-n, aranyat nyertél (400, 800, 1500 gyors, 4x200 gyors váltó), majd jött az olimpiai bronz. Mi történt 2016-ban?

A legfontosabb és döntő változás az volt, hogy egyesületet és edzőt váltottam 2015. decemberében. Minden megváltozott körülöttem. Új edzőm lett Virth Balázs személyében, újfajta, színesebb edzések, új edzőtársak, új edzőtábor helyszínek. Balázzsal nagyon jól működünk együtt, mindent meg lehet vele beszélni. 

Ennyi kellett?

Tulajdonképpen igen. Megkönnyebbültem, főleg Rióban voltam nagyon felszabadult. Ezen kívül Ádámmal (Telegdy Ádám úszó, Bogi vőlegénye) is ebben az évben jöttünk össze.

Legalább két nagy döntésed volt, amiről tudunk: az egyik az egyesület,- és edzőváltás, a másik a gyorsról pillangóra átállás. Hogyan hozol döntéseket?

 Az egyesületváltás évekig érett bennem. Lassan, de biztosan jutottam el addig, hogy kimondjam, eljövök az akkori klubomból. A pillangóra váltás közös döntés volt az edzőmmel. Éreztük mindketten, hogy már nem az igazi a gyorsúszásom. Nagyon hosszú ideig úsztam 7-8 kilométereket edzésen, leginkább gyorson, belefásultam. Balázs felvetette, mi lenne, ha kicsit több vegyest és pillangót úsznánk, és pihentetnénk a gyorsot. Másfajta úszásnál más lesz az ideg-izom kapcsolat, ezért sokat vártunk a változtatástól. Zárójelbe tettük a gyorsot. Lett is egy nagyon jó félévem, változatos edzésekkel, javuló időkkel. Aztán januárban visszavettük a gyorsot a pillangó mellé, majd megnyertem az OB-n a 200 pillangót és a gyorsszámokat is. Ráadásul úgy, hogy a 200 pillangó a 800 gyors után volt negyedórával. Mivel ilyen jól sikerült, gondoltuk, akkor jó lesz ez az EB-re is.

Mi zajlik a fejedben versenyzés közben?

Ha nagyon rá tudok hangolódni, akkor minden összeáll. A verseny elsuhan egy pillanat alatt, még egy 1500 is. Van egy taktika, amit megbeszélünk, azt igyekszem tartani, de ezek nem igazi gondolatok, inkább érzések. Azért van, amire figyelni kell: az olimpián 800-on például arra, hogy az első százat, kétszázat ne ússzam túl gyorsan, ezért ott csak azt mondogattam magamban, hogy hosszú legyen a tempó. Tudtam, hogy mit kell éreznem 100 után, mit kell éreznem 400 után és amikor ezeket éreztem, akkor megnyugodtam.

A 2017-es budapesti VB nem úgy sikerült, ahogy szeretted volna. A történteket sikerült-e úgy feldolgoznod, hogy ezek a megértések segítsenek napjainkban?

Azt, hogy mi történt Budapesten, a mai napig nem tudom.  Az tény, hogy többször voltam beteg, ezért nem volt zökkenőmentes a felkészülésem. Sejtettük, hogy nem ez lesz életem versenye, mégis meglepett, hogy annyira izgultam az első számom előtt, hogy majdnem elhánytam magam bemelegítés közben. A végén lett két 5. és egy 4. helyem... 

Mintha agyon nyomott volna Budapest.

Valószínűleg ez történt. Az a szeretet bomba, amit az itthoni közönségtől kaptunk, egyeseket magasba emelt, bennem pedig olyan megfelelési kényszert okozott, aminek a súlyát nem bírtam el. Visszatérve a kérdésre, nem igazán sikerült, nem született megértés, inkább sejtések és kérdőjelek maradtak. Ezt a hazai VB-t el kellett gyászolnom, ami rányomta a bélyegét az egész 2017-es évemre.

Ha úszóként gondolsz magadra, akkor már 27, vagy még csak 27 éves vagy?

Ha arra gondolok, hogy Egerszegi Krisztina 22 éves koráig úszott, akkor már 27 vagyok. De nézhetem Hosszú Katinkát is, aki négy évvel idősebb nálam, és látjuk mit művel. Na, ilyenkor még csak 27 vagyok. Tehát hol így, hol úgy, ez váltakozik bennem.

Valahol mondtál egy olyat, hogy a tokiói olimpiáig úszol.

Igen, addig biztosan. Az a tervem, hogy az olimpia után még egy évet ráhúzok, rendesen versenyzek, aztán meglátom. Nem akarok határokat húzni magamnak semmilyen irányba. Egy olyan érzés viszont van bennem, hogy az olimpiáig van dolgom. Utána, ha úszom is tovább, szabadabb leszek a későbbi döntéseimben.

Ahogy Bogi összefoglalta mondanivalóját:

Menich Judit