Milák Kristóf interjút tervezünk, de a jelenlegi és a közelmúlt magyar vonatkozású sporteseményei mellett nem szeretnénk elmenni.

Véleménycikk következik.

Az idei férfi kézilabda EB. egyik helyszíne a 20 ezer néző befogadására alkalmas budapesti MVM Dome decemberben felavatott új sportcsarnoka volt. A hármas szakvezetés, a felkészülés, a játékosok és az Aréna, azaz mindenki és minden megkapta a figyelmet. Óriás plakátok, jópofa kisfilmek az „öltözőből”, interjúk, pipa. Hazai közönség előtt, mekkora ajándék, milyen lehetőség, mennyire felemelő lesz, pipa. Marketing csillagos ötös.

A csoportkörből 1 győzelem/2 vereséggel nem jutott tovább a magyar válogatott, és a 15. helyen végzett. 

A szakvezetés, a játékosok, és a közvélemény szerint is csalódást okozó szereplésről számos írás, vélemény, interjú született.

Kocsis Máté, a Magyar Kézilabda Szövetség elnöke – sajtónyilatkozata meglepően szókimondó és számon kérő volt, aminek e cikk írója kimondottan örült – elemzésének részét képezték a számok, – pl. hogy a leggyorsabban sprintelő játékosok között nincs az első 30-ban magyar, ahogyan a pontos átadások és gólpasszok terén sem vagyunk az élvonalban – meg a motiválatlanság, és az erőnlét (minimum) megkérdőjelezhetősége.

Ám álljon itt a számomra legfontosabb Kocsis Máté mondat:

„Nem értem, miért nem ment ki a válogatott a torna előtt edzeni a vadonatúj csarnokba és azt sem, a stáb és a játékosok tavaly tavasszal miért döntöttek úgy, hogy nincs szükségük mentális felkészítésre...”

 Hogy mi van???

Több kérdésem lett:

1. Ha tényleg így történt, - csak jól mondja az elnök úr - hogyan történhetett meg, hogy a házigazda csapat – jelen esetben a magyar válogatott – nem megy ki az új, ismeretlen helyszínre? Senki nem gondolta, hogy szokni kell, az edzésekkel be kell lakni, érezni és látni kell, hogy a kapuk mögött nem bordásfalak és medicinlabdák sorakoznak, hanem egy hatalmas nézőtér, ahová oda lehet képzelni az emberekkel tömött sorokat, a hangorkánt, a zászlókat? Senki?
2. A mentális felkészítés szükségességéről nem a játékosoknak kell dönteni. Ők ezt maguktól nem akarják. Reggeli, délelőtti edzés, gyúrás, ebéd, csendes pihenő, délutáni edzés, gyúrás, vacsora, lefekvés. Ebbe a napirendbe kell beletenni a mentális felkészítést az összetartásokon, ezért, ha rajtuk múlik, határozottan lesöprik még a felvetést is.

 Ezek után felmerült bennem, - nem is - az edzések előtt is megkérdezik a játékosoktól, akarnak-e edzeni?

 A mentális fejlesztőt a nyakukba kell tenni, - ahogy e cikk írójával Mocsai Lajos, az akkori (2012) szövetségi kapitány tette – és a kezdeti prüszkölés után megkezdődhet a munka. (lásd. Csapat születik írásom, fejben-dol-el.blog.hu első bejegyzése)

Ha ez történt volna, nem születik olyan nyilatkozat, hogy agyon nyomott bennünket a hazai közönség, a megfelelni vágyás, a félelem a kudarctól, és a többi.

Ugye, nem gondolja senki, hogy ez úgy működik, hogy a nagy megmérettetésre készülő játékosok, az első meccsre kivonuláskor felnéznek a tömött nézőtérre és elcsodálkoznak, jé, mennyien vannak, úristen, ez ijesztő!

Nem így történik, és nem akkor.

Úgy történik, hogy miután kihirdetik a játékoskeretet, és már nem a bekerülésért kell dolgozni, előjönnek – kinek, kinek hogyan és milyen intenzitással - a felfokozott izgalom, a várakozás, a színre lépés érzelmekkel alaposan túlfűtött gondolatai.

Ez az az utolsó pillanat, amikor be kell(ene) lépnie a mentális segítőnek, - legyen ez egy coach akár, akinek hivatásának neve nem psz-vel kezdődik ugyan, de ettől még, vagy pont ezért eredményes ebben a fejlesztési formában - aki beszélget ezekről az érzelmekről, vizualizáltat, reflektáltat, és egyéb szakmai eszközöket használ, azaz, mentálisan felkészít. (újra lásd. Csapat születik)

 Folytatom a témát, téli olimpia, short track.

A vegyes váltó csodálatos bronzérme, az 1000 méteren megnyert, majd elvett aranyérem, az 1500 bronza, majd a címvédőként pályára lépő férfi váltó hibája, és kiesése a további küzdelemből, hát, ezek után elképzelhető, milyen vegyes érzelmektől pezsgett a magyar csapat háza tája.

Nyilatkozatok születtek. Hevesek, át nem gondoltak.

Sanyi (Liu Shaolin) kimondja, Bence (Nógrádi) nem bírta a tempót. Amikor később számon kérik ezért a mondatáért, az a válasza, mindenki látta, miért ne nevezhetné nevén a látottakat.

A továbbra is (nekem) szimpatikus Bánhidi Ákos (szövetségi kapitány, vagy csapat menedzser, hol így, hol úgy megnevezve) egyetért Sanyi kommentárjával, megerősíti, Bence, nem tudott felnőni a feladathoz, nem tartotta a tempót.

De, kedves Kapitány úr, ki tette be a csapatba?

Ezt a döntést mire alapozta?

Kapott-e a fiatal versenyző mentális segítséget ehhez a nem kis feladathoz?

Hogyan nem említette meg, - vagy kevéssé hangsúlyosan - a nyilatkozatában, hogy a rossz váltást kommunikációs zavar/hiba eredményezte?

Ki a felelőse az egész történetnek? Tényleg Bence?

A közvélemény – a sportot követőkre gondolok - a Kapitány úr lemondását követeli.

Szerintem, ne mondjon le, hiszen jó szakember, szereti a versenyzőit, és amennyire ezt kívülről látni lehet, jó a kapcsolatuk.

A felelősséget viszont vállalnia kell mindenkinek. El kell(ene) jutni oda, hogy vállaljuk a hibáinkat, tanulunk belőlük, tanulunk magunkról, és a jól, vagy rosszul megélt tapasztalatainkból. Ebből lehet építkezni szakvezetőnek, versenyzőnek egyaránt. Mondanom sem kell, az előbbiek számára szintén adottak a lehetőségek mentális fejlesztési folyamatokra.

Nézzük tovább, más sportág, ugyanolyan hozzáállás.

2020-ban előrehaladott tárgyalásokat folytattunk az egyik csapatsport korosztályos válogatottjának szövetségi kapitányával egy lehetséges közös munkáról, a játékosok mentális fejlesztéséről. A harmadik alkalommal kimondta, azért nem akarja, mert „azt fogják hinni a játékosai, hogy ő nem tudja megoldani.”, azaz, szerinte elvesztette volna vezető szerepét, a játékosok tiszteletét, féltette a renoméját.

Nem tudtuk meggyőzni arról, hogy ez a munka együttműködés, pontosan meghatározott és keretezett, amiben nincs átjárás, mindenki a saját feladatát végzi.

Azóta is szemmel tartjuk csapata gyenge szereplését, aminek természetesen csak egy része a mentális fejlesztés hiánya.

Vajon, még miért félnek tőlünk?

Az a tapasztalatom, hogy a fent leírt példán túl, az élsportolók és a szakvezetők – akik sok esetben szintén volt élsportolók – egója a felhőket verdesi (egyébként ez nagyjából szükséges is az önbizalomhoz, és a teljesítményhez). Nem egyszer figyeltem meg, hogyan „verseng”, - szerencsére - zömében gondolatban egymással játékos és edző abban, kinek köszönhető a sikeres szereplés, vagy a bukás.

Kedvenc edzőm, aki a sikert magának, a kudarcot játékosainak dedikálja, de ugyanezt a játékos is megteszi...

Ezek egyértelműen rossz kapcsolódások, amikben nyoma sincs önreflexiónak, belátásnak, tudatosságnak.

Lehet, hogy az eddigi kétpólusú versengésbe nem akarnak egy harmadikat? Nem akarnak osztozni a sikert kísérő napfényben? (vannak persze ultra sikeres egyéni sportolók, akik interjúikban rendszeresen megemlítik mentális segítőjüket)

Pedig a mentális segítő hátulról támasztja a csapatot, és bár örül az elismerésnek, a csillogást jószívvel hagyja a sportolónak, edzőnek.

Ha egyéb okokból sincs állandó szerepe az élsportolók mentális fejlesztésének, gondolkozzunk tovább, legalább addig, miért és meddig mondunk le meglévő lehetőségeinkről és választjuk a késő bánatot?

Menich Judit