Lubics Szilvia hosszútávfutó, ultramaratonista, a gyilkos Spartathlon többszörös győztese. Civilben fogorvos, feleség és anya. Nagykanizsán él szintén orvos férjével, és három fiával. Jelenleg két sarok műtétje után lábadozik, így volt ideje válaszolni a kérdéseinkre.

Hogyan gondolkodsz a mentális felkészülésről? Kifejezhető százalékokban?

Nehéz ezt százalékosan kifejezni. Egy jól sikerült versenyhez annyi mindennek kell klappolnia: megfelelő fizikai állapot, jó formaidőzítés, megfelelő táplálkozás, mentális fókusz. Hosszú idő egy felkészülés, és eközben hónapokig kell jól működnünk, a verseny alatt pedig lehetőleg a maximumot nyújtanunk. Ha ebből az “épületből” hiányzik egy “tégla” nem lesz stabil, könnyen összedől a teher alatt. Inkább úgy fogalmaznék, hogy minden egyes téglának a helyén kell lennie. A mentális felkészülés téglája valahol az épület alján van, és ha nem elég szilárd, nem tudunk magas házat felhúzni rá.

Hol tudatosult pályafutásod, (vagy életed) során először, hogy erre a mentális erőre, vagy a fejedben lévő gondolatokra figyelni kell?

17 évesen, amikor éjszakába nyúlóan tanultam, hogy sikerüljön a nyelvvizsgám, felvegyenek az orvosira, volt, hogy fáradtan kimentem a levegőre, hogy felébredjek. Közben elképzeltem, ahogy megkapom az értesítést a sikeres felvételiről, ahogy felnyitom a borítékot, és azt, mit fogok érezni majd akkor. Elképzeltem a legapróbb részletekig. Utána visszamentem a szobámba és tanultam tovább. Aztán egy év múlva pont úgy történt, ahogy elképzeltem. Rájöttem, hogy hittel, szorgalommal tudok “varázsolni”.

A saját tapasztalaton túl erősítette-e később ezt valaki benned?

Amikor már eredményes futó voltam, bőven kaptam megerősítést ezzel kapcsolatban szakemberektől. Kiderült, hogy amit én csak ösztönösen gyakoroltam addig (vizualizáció), a sportolók mindazt tudatosan alkalmazzák.

Amikor sikereket értél el, mire kellett figyelned fejben?

Nem volt tudatos, de az biztos, sosem dőltem hátra, hogy én vagyok jelenleg a legjobb valamiben... Állandóan azt kerestem, mi az, amiben még fejlődni tudnék. Az izgalmas versenyeket nem kellett keresnem, mindig megtaláltak. Egyszerűen szembejöttek és beléjük szerettem, ezért sosem veszett el a motivációm, volt miért dolgoznom, edzenem.

Segített-e valaki, vagy valami fenntartani ezt az érzést?

Nem éreztem, hogy ebben segítségre van szükségem. Épp elég volt a futás és a versenyek iránti szerelmem.

Biztosan van olyan történeted is, amikor lejtőre kerültél. Hogyan írnád le azt az állapotot, ami ekkor a fejedben történt? 

A legfontosabbnak azt érzem, hogy a motivációm sosem veszett el. Volt, hogy versenyeken nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy terveztem, ezért akkor és ott úgy éreztem, a befektetett energiának nem lett meg az eredménye. Ezek viszont csak pár napos gödrök, mert már tudom, ha nem is az aktuális versenyen, de majd máshol és máskor megtérül a befektetett munka. Az is kiderül a kevésbé sikeres versenyeken, hogy vannak dolgok, amiket el kell engednem egy időre.

Ki, vagy mi segített ezt túlélni, kijönni belőle?

Az életemnek csak egy szelete a futás. Van egy hivatásom, amit imádok, fogorvos vagyok. Van egy szuper családom, 4 pasival élek, akiket imádok és ők is engem. Ha rossz passzban vagyok, elég rájuk nézni és rögtön tudom, hogy amit problémaként élek meg, az bizony nem az…

Mit gondolsz erről az idézetről: „Nem az vagyok, ami megtörtént velem. Az vagyok, mivé válni akarok." (Gustav Jung)

Az is vagyok, ami megtörtént velem, legyen az jó, vagy rossz. Minden előre vitt és így váltam azzá, aki most vagyok. Persze vannak még céljaim és biztos, hogy az út, ami hozzájuk vezet még változtatni fog rajtam, mint ahogy az is, ha elérem majd őket.

Teszel-e tudatosan azért, hogy fejben mindig topon legyél?

Erre nem kell figyelnem. Azt gondolom, nem baj, ha nem vagyunk mindig topon fejben. Sőt, sokszor a fej pihentetésére nagyobb hangsúlyt kell fektetni, mint a testére. Egy-egy verseny után az ember fejben jobban kimerül, mint fizikálisan. Szóval néha tudatosan lazítok. Egyébként pedig nagyon céltudatosan élek, ez nagyjából az életem minden területére igaz, nem esik nehezemre a fontos dolgokra fókuszálni.

Mennyire vagy abban tudatos, hogy miként tanulsz a saját tapasztalataidból?

Abban hiszek, hogy ami történik velünk, az mindig előre visz. Csak meg kell látnunk a történésekben, hogy miért és hogyan.

Mit ad neked a futás? Elvesz-e valamit?

Célt, szabadságot, barátokat, kalandokat, utazást, örömet, fájdalmat, sikert, kihívást.

Nem érzem, hogy elvenne bármit is, amire szükségem van.

A fizikai teljesítményed hosszúsága extrém, ez biztosan megkülönböztet téged az eddigi interjúalanyainktól. Milyen érzelmek keletkeztek, szabadulnak fel benned a hosszú órák/napok alatt?

Egy hosszú, akár több napos verseny alatt olyan érzelmi hullámvasúton ülök, mintha az élet során átélt érzelmeket nagy dózisban, sűrítve kapnám. Van, hogy szeretem a világot, boldog és motivált vagyok, van, hogy szenvedek és biztos vagyok benne, hogy bele fogok dögleni. Ilyenkor igyekszem arra gondolni, hogy már legalább 100-szor éreztem mindezt és még mindig életben vagyok (nevet).

Van, hogy érzékelem, csodálom, ami körülvesz, van, hogy befelé fordulok és teszem egyik lábamat a másik után. Van, hogy mantráznom kell valamit, van, hogy egyszerűen csak megy minden, ahogy kell. A nagyon hosszú versenyek alatt átélt élmények már-már spirituálisak, folyamatos gondolkodásra késztetnek, vonzanak vissza, mintha valamit meg tudnék ott fejteni magammal, vagy a világgal kapcsolatban. Mintha a többszöri visszatérés ebbe a világba megmutatna majd valamit, persze lehet, hogy végső válasz soha nem lesz.

A versenyek közben felismersz, beazonosítasz-e olyan gondolatokat, érzelmeket, amelyekből tudsz következtetni a végső eredményedre?

Ezt nagyjából már a verseny előtt érzem. Mármint nem a helyezést, hanem a saját állapotomat. Van pl. az a 100% - osan összpontosított lubicsszilvi, aki aznap nagyon jól fog futni. Őt felismerem már a rajt előtt 2 nappal.

Amikor a legnagyobb sikereidet érted el, mi játszódott le a fejedben/szívedben?

Ezek a versenyek mind hosszúak, és van, hogy közben pár órára elvesztem a fókuszt, de a testem akkor is csinálja, amit előtte hosszú hónapokon át tanítottam neki. Ilyenkor csak megyek és kezelem a problémákat, de a vége előtt kb. fél órával, mikor tudom már, hogy meglesz, az leírhatatlan. Katartikus élmény.

Hogyan „kíséred” mentálisan a sérülésed/műtéted időszakát?

Pont úgy, mint bármilyen más kihívást. A fájdalom nem volt egyszerű, évek óta tartott, de tavaly elkezdett akadályozni is. Innentől a megoldásra törekedtem, így minden lépésnek örültem, ami afelé vitt: az MR-nek, ami kimutatta, hogy műteni kell, és a kiírt műtéti időpontnak is.

Abszolút bíztam az orvosomban és a gyógytornászokban, hihetetlen gyorsan regenerálódtam az első műtét után. Minden nap volt valami előrelépés a rehabilitációmban, aminek igazán lehetett örülni. Most a második műtéttel pedig hatalmas kő esett le a szívemről. Szépen kezdek építkezni, helyrehozni magam. Megvan a tervem, a részcélok, és tudom, hogy menni fog. Hatalmas megkönnyebbülés túl lenni a műtéteken és tervezni a jövőt.

Ha egy mondatban össze akarnád foglalni a jövő nemzedékének, hogy ebben a témában mi a legfontosabb, mi lenne az?

Legyen egy célod, tegyél érte minden nap.

Menich Judit