Nyitó bejegyzésem tartalma 8. éve hever a fejemben. Mivel erősen kapcsolódik induló blogunk témájához, elővettem, leporoltam, megírtam. Az egész ott kezdődött, csak még nem tudtam.

A magyar férfi kézilabda válogatottnak a 2012-es londoni olimpiára való kijutáshoz egy tavaszi göteborgi kvalifikációs torna 1-2. helyezését kellett megszereznie.

Néztem fiainkat a 2011-es közvetítéseken és több rosszat láttam, mint jót. A játékból hiányzott egymás megértése, az együttműködés, de még a motiváció is. Láttam egy bő keretnyi fizikailag elfogadhatóan felkészült tehetséges játékost, csapatot nem.

Hittem abban, hogy egy jó mentális felkészítéssel lehet jól szerepelni Göteborgban, és odaérhetünk Londonba. Ebben az időben már több éve coach-ként, fejlesztőként dolgoztam, de sportolók nem voltak az ügyfeleim között. Gyerekkorom óta sportoltam, sportolok,  értem, érzem a sportolói habitust, szeretem a közeget, figyelemmel követem a sporteseményeket.

Összeszedtem a bátorságom, megkerestem az akkori szövetségi kapitányt és felajánlottam a segítségemet. Nem tudom mivel győztem meg, de a lehetőséget megkaptam.

A göteborgi torna előtti héten elvonultunk a Mátrába egy 1 hetes összetartásra. Ezalatt az egy hét alatt kellett teljesíteni a vállalásomat.

Szabad kezet, és a zsúfolt napirendbe – étkezések, napi két edzés, videóelemzés, gyúrás, pihenés - beilleszthető mennyiségű időt kaptam a munkára.

Megérkezésem után a kapitány bemutatott a fiúknak és elmondta nekik, velem fognak dolgozni egész héten. Elfoglaltuk az erre kijelölt termet, körbe raktam a székeket és leültünk.

Udvariasan végighallgatták a bemutatkozásomat és ottlétem miértjét, majd ki-ki habitusa szerint figyelt, viccelődött, hallgatott, unatkozott, vagy ellenségesen méregetett.

Felidézek egy-két reakciót (név nélkül, hiszen nem a személy, hanem a jelenség érdekes):

-       ...baj van a csapattal? Különben miért küldtek volna hozzánk?..

-       ... mi már elzavartunk egy pszichológust (név is elhangzott), aki hülye papírokat töltetett ki velünk, semmit nem ért..

-       ... nehogy már minden nap órákat töltsünk el veled, iszonyú fáradtak vagyunk,         leszünk, ez nem fog beleférni..

-       ... mi jóban vagyunk, ez egy jó csapat, el szoktunk menni sörözni is együtt..

-       ... szerintem ez más, mintha elmennénk sörözni, engem érdekel..

Gyorsan kiderült, kik a hangadók, milyen előjelű a hangjuk, egyértelmű volt, hogy kikre támaszkodhatok már az elején, kik fordulnak érdeklődve, nyitottan felém, kik kívánnak a pokolba.

Egy hétig minden nap 2 órát beszélgettünk. „Csak” beszélgettünk.

Helyet, időt, bizalmat, szakmai vezetést, teljes figyelmet, jó kérdéseket, visszajelzést kaptak tőlem az együtt töltött időben.

Ők pedig sok újat láttak meg:

-       elhitték, hogy érzelem mindig keletkezik

-       elég bátrakká váltak ahhoz, hogy ezeket meg is nevezzék = önreflektívvé váltak

-       gyakorolták az ítélkezés nélküli kommunikációt

-       következetesen rávezettem őket az én-állításokra (lecseréltük, az „ember ilyenkor..” kezdetű mondatokat „én ilyenkor..” állításokra

-       megtanultak visszajelzést adni egymásnak

-       a kimondatlanságok kimondhatóvá váltak, ez felszabadítóan hatott rájuk

-       valóban megismerték egymást

-       egyre tudatosabban voltak jelen a közös munkában és a pályán is

-       születőben volt a CSAPAT

Az összetartás utolsó előtti napján minden résztvevő arra szavazott, kísérjem el őket a mindent eldöntő tornára. Miközben a szövetség villámgyorsan elintézte az utazásomat Göteborgba, a csapatkapitány az utolsó itthon töltött nap felkészülési meccsén bokatörést szenvedett. Nem csak a sérült játékos volt padlón.

Az átélt egyéni tragédián túl, új feladattal bővült a mentális felkészítés: az egyik oszlop kidőlése ellenére sem szabadott összerogynia az építménynek. Két nap múlva repültünk.

Göteborgban már éles helyzetben kellett megvalósítani a mentális felkészülés adott fázisát. Feszített program, minden nap mérkőzés. Nagy fizikai és mentális terhelés alatt, a mérkőzések előtt és után ültünk le fél-fél órára. Abban a szakaszban elég volt ennyi közös idő, hiszen addigra már bejáratva, lényegre törően, teljes célra tartással dolgoztunk.

A családom kettős izgalommal nézte itthonról a közvetítéseket. Gundel Takács Gábor az egyik meccsen megjegyezte, „nagy mentális erőt látok a csapatban”.

Igen, ez az erő kívülről látszott, belülről szárnyakat adott minden résztvevőnek.

A csapat sikeresen zárta a tornát, a válogatott kijutott az olimpiára. Mindenki a fellegekben járt, jó volt részesének lenni.

A szövetség vezetői pezsgős koccintásra várták a csapatot a szálloda nekünk elkülönített emeletén. A hivatalos gratulációk után Fazekas Nándi, az akkori csapatkapitány kért szót. Ő a csapat nevében nekem köszönte meg ezt az eredményt. Még most is meghatódom, nemhogy akkor...

Nándi beszédéből azért idézek egy mondatot, mert pontosan jellemzi a közös munkánk tartalmát, intenzitását, érzelmeit:

„ .. eleinte nagyon utáltunk leülni Judittal naponta órákra, aztán minden pillanatát élveztük..”

Akkor, és utána is sokat gondolkodtam azon, mi volt ennek a szakmai folyamatnak a kézzel fogható, mérhető eredménye, mi minden történt velük, bennük ebben a két hétben.

Amit biztosan tudok:

-       azokban a napokban kiélesedett figyelemmel, bizalommal, és őszintén olyan dolgokról beszélhettek, amikről ezelőtt még soha.

-       szavaimat befogadták, magukévá tették, és ez egyirányba mozdította a gondolataikat

-       egy olyan fejlesztői folyamaton mentek keresztül, ami valódi viselkedésváltozássá érlelődött, ez a tanulás pedig azonnal visszahatott a teljesítményükre

-       nem csak csapatként erősödtek, egyénileg is tanultak magukról

Az egyéni tanulásból néhány konkrét példa természetesen név nélkül:

1. A kiváló lövőerővel rendelkező fiatal játékos, fél a rontástól, ezért keveset lő. A fejlesztési folyamat szakmai légköre lehetővé teszi számára, hogy kimondja ezt a vívódását. (lásd. kimondatlanságok kimondása) Meglepődik, hogy senki nem haragszik rá a rossz lövések miatt, csodálkozik a játékostársaitól érkező pozitív visszajelzéseken, a biztatáson. Felviszi a pályára „új tudását”, felszabadultabb, nyugodtabb, ezáltal eredményesebb is.

2. Megtanítom nekik, hogy a mérkőzések előtt hogyan lássák magukat (vizualizáció) eredményesen megoldva lövést, labdaszerzést, védést, bármilyen jellemző játékhelyzetet. Többen beszámolnak arról, hogy működik.

3. A fejlesztői folyamatunk vége felé minden játékosnak adtam visszajelzést, elmondtam, milyennek látom őket. Egyiküknél nehezen szólaltam meg, mire ő megelőzött: „Azért hallgatsz, mert semmilyen nem vagyok. Igen, tudom magamról, most itt újra kiderült, gondolkodni fogok ezen.” (heuréka! Minden fejlesztő álma egy magától megnyilvánuló önreflexió, ami feltételezi és megelőlegezi a további önismereti gondolkodást)

A szövetségi kapitány a sikeres kvalifikáció után felkért, hogy segítőként tartsak a csapattal Londonba. Örömmel mondtam igent.

Júliusban, amikor már szinte összecsomagoltam, hogy induljunk Párizsba, - előkészületi meccseket játszani a francia válogatottal - kiderült, nem utazom.

A sportpszichológus „lobbi” megfúrta, hogy jelen legyek, szó szerint eltiltottak a csapattól.

(Ez a fajta fellépés sokféle érzelmet szült bennem: dühössé, szomorúvá, majd értetlenné tett. Ennek kifejtése azonban már egy másik történet lenne, a bejegyzés lényegétől eltérő. Talán majd egyszer ezt is megírom.)

Itthonról néztem a meccseket és nagyon drukkoltam. A fiúkon láttam, hogy ott van velük minden, ami a jó szerepléshez kell: edzettségi állapotuk kiváló, mentális muníció a hátizsákban.

A Magyar Férfi Kézilabda Válogatott végül 4. lett a londoni olimpián.

Félreállításom miatt nem vihettem végig a folyamatot, a célegyenesben nem lehettem velük, ennek ellenére magaménak is éreztem a sikert és együtt örültem a fiúkkal, az országgal. Sokáig őrizgettem az egyik játékostól egy sms-t, aki egy fontos győzelem után megírta, miben és hogyan segítette őt a pályán egy-egy mondatom.

Menich Judit